2013. november 12., kedd

27. fejezet - Felébredt

Drága, imádott olvasóim! Annyira nagyon szeretlek benneteket! 
Kismillió alkalommal ültem le, hogy "Na, most megírok egy részt.", de vagy nem volt publikálásra méltó, vagy egyszerűen nem írtam semmit. De most meghoztam, egy lájtos irodalom szövegalkotás dolgozat után. Úgy látszik, ez kellett ahhoz, hogy ismét belelendüljek az írásba. Nem lett a leghosszabb rész, de azért remélem, örültök neki :)
Egyébként a történet a vége felé közeledik. Vészesen. Remélem, velem tartotok ezen a rövid úton! <3
Nemsokára téli szünet! Gondolkodtatok már a kraácsonyi ajándékokon? :D Vesztek vagy saját kezűleg készítetek valamit? :D
Jó olvasást:
Bo×××


~ Mira ~

-Hogy van Wave?! – rontottam ki a suli épületéből enyhén remegve. Aztán vagy kétszer körbefordultam, mert sehol nem találtam Niall-t. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve hangosan kiabálni kezdtem, míg évfolyam, - és osztálytársaim özönlöttek a néma épületből. – Carlito?! CARLITO?!
Ekkor furcsa hangot hallottam az egyik bokor mögül, mire odakaptam a fejem, és megpillantottam a szőkeséget. Odasiettem hozzá, és miközben köszönésképpen megcsókoltam, feltűnt, hogy ajkát harapdálva próbálja visszafojtani mosolyát.
- Mi az? – néztem rá, egy fél pillanatra megfeledkezve arról, hogy most vagyok túl egy viszonylag jó spanyol érettségin és, hogy a nővérem bent fekszik a kórházban.
- Carlito?
- Hé! Légy hálás nekem, hogy nem támadnak le a rajongóid!
- Köszönöm – bólintott tettetett komolysággal, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, hogy ne mosolyogjon. – Hogy vagy? Hogy ment? – Megfogta a kezem, és a szemembe nézett, miközben szabad kezével feltette a sapkáját és napszemüvegét, ami egyébként elég furcsán mutatott a május végi, közel 23°-ban.
- Hát, nem olyan rosszul, mint képzeltem. Mi van Wave-vel? – néztem fel rá kétségbeesettre váltva. Szokatlan volt ez a hirtelen hangulatingadozás, és egyáltalán nem volt hatalmam felette. Az egyik pillanatban örültem, hiszen véget ért az érettségi hét, a másikban pedig elkapott az ideg, mert eszembe jutott a nővérem.
- Felébredt – pillantott rám, majd becsukta az ajtómat, és megkerülve a kocsit, beszállt a volán mögé. Csak meredtem rá egy pillanatig, majd mikor nem szólalt meg, hanem az útra figyelt, a tervezettnél kicsit indulatosabban rákiáltottam.
- Niall! És miért nem ezzel kezdted?! És mi az, hogy felébredt?! Mit mondtak az orvosok? Mi történt? És hogyan? És miért nem vettünk észre a bajt? És jól van?! Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm ma! – dühöngtem, majd megláttam a pillanatnyi rökönyödést a tekintetében, ami láttán próbáltam lenyugodni. Persze csak egy pillanatig volt ott, aztán elrejtette egy halvány, könnyednek szánt mosollyal, de én láttam.
- Rendben van. A dokik elvitték vizsgálatra, mikor eljöttem, azóta nincs hírem, de Harry szerint nem lesz baj. És szerintem sem – Egyik kezét levette a váltóról, és megsimogatta a combomat.  – Ja, és míg nem jelentkezik Troy, intéztünk szállást nektek.
Reflexből tiltakozásra nyitottam a számat, miszerint nem fogadunk el semmit és egyébként sem azért járok vele, hogy egy csomó mindent kifizessen nekem, de egyetlen pillantásával elhallgattatott.
-Megbeszéltük apuddal. Megegyeztünk, hogy ez csak időszakos…
- Az élet is az… - motyogtam közbe, de nem akartam megbántani. Igazából nagyon hálás voltam neki és a négy fiúnak egyaránt azért, amit értünk tettek. És ha belegondolok, hogy ez az egész egy padon kezdődött, most pedig már hallok, túl vagyok az érettségin és van egy elképesztő barátom, nevetnem kell. Csak… nevetnem. Felszabadultan, vidáman.
- És amint találtok másik lakást, vagy Troy jelentkezik, léptek – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. Nem csoda, már az első pillanatoktól kezdve tudott kezelni, tudta, mikor van bajom igazából és mikor nyűglődöm. – Gyere – nyújtotta a kezét.
Fel sem tűnt, hogy míg elmerengtem, megérkeztünk a kórházhoz.
Elfogadtam a felém nyújtott jobbot, és belekapaszkodva kiszálltam. Együtt mentünk be, megszaporázva a lépteinket, egyenesen Waverly kórterméhez. Az ablakon benézve láttuk, hogy egyedül Harry és apu van bent nála, ők viszont egymás szavába vágva beszélnek, Wave pedig próbált odafigyelni mindkettőjükre.
-W.! – kiáltottam fel, ahogy szinte berobbantam az ajtón, és nővérem nyakába vetve magam, a tőlem telhető legszorosabban átöleltem a nyakát és magamhoz szorítottam. Azt akartam, érezze, hogy szeretem, és ne ijesszen meg máskor, mert nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
- M.! Nyugi, minden rendben van! – simította meg az arcom, és egy kicsit eltolt magától, hogy szemügyre vegyen.
- Nem, nincs rendben! Hogy mondhatsz ilyet?! Összeestél, én meg nem tudtam, mit csináljak, csak az járt az agyamban, hogy mit csinálok, ha itt hagysz! – csak ekkor vettem észre, hogy hangosan kiabálok, így lejjebb vettem a hangerőt.
- Nem hagylak magadra. Sosem tettem, és nem most fogom elkezdeni. Masszívabb vagyok annál. Nem szabadulsz tőlem – simított le egy épp kibuggyanó könnycseppet.
- Jó, mert nem is akarok – ültem le mellé az ágyra.
- Figyelj csak, Mira. Meg kell tenned nekem valamit… - nézett rám.
- Bármit!
- Ó, ne mond ezt. Vissza fogod utasítani, ismerlek annyira.
- Nem fogom. Segíthetek vele? Mert akkor elvállalom.
Nővérem szemében láttam megcsillanni a már olyan nagyon hiányzó huncut ragyogást, mikor kimondta kérését.
-Táncolj helyettem ma este – Egy pillanatig néztem rá, aztán kitört belőlem a nevetés az abszurd mondat hallatán. Egy percig csak nevettem, aztán feltűnt, hogy egyedül nevetek.
- Ugye ez nem komoly?
- Én mondtam.
- De…
- Nézd. Én nyilvánvalóan nem tudom megcsinálni. Ma van a debütálás, muszáj a főtáncos! Te szinte minden próbán ott voltál, tudod a táncot, és ne tagadd! Láttalak! Kérlek! – pillantott rám, pedig tudta, hogy nem tudok ellenállni ennek a tekintetnek.
- Rendben! De akkor még kell egy főpróba. És nincs ruhám. És mi lesz veled?
- A srácok már szervezik. De van, Niall hozza. Velem? Ugyan, szívem. Hallottál olyat, hogy élő közvetítés? – mosolygott kissé bánatosan.
- Edd meg ezt! – lépett be az ajtón Niall, egyik kezében sült krumplival és egy kis hússal, másikban egy táskával, amiben, gondolom, a fellépőruhám és a próbaruhám volt. – Indulunk!
- De a fellépés előtt még beszélünk! – néztem nővéremre, aki bólintott. Adtam neki egy puszit, majd mikor kifelé haladva visszapillantottam, láttam, hogy elaludt.
Felnéztem Niall-re, aki magabiztosan mosolygott le rám.
-Táncra fel!

3 megjegyzés:

  1. Nagyon jó^^ Mikor hozod a kövit? *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Zsann U!
      Igyekszem, amilyen gyorsan csak lehet emellett a feszített tanulási tempó mellett. :D
      Nem is tudod, milyen sokat jelent, hogy írtál! <3

      Bo×××

      Törlés
  2. Csak tegnap találtam rá a blogodra de már el is olvastam az eddig fent lévő fejezeteket :) nagyon jól írsz :) mikorra várható a folytatás?

    VálaszTörlés