Halihó! Na, itt egy fejezet. 10 napig bírtam a blog nélkül, mostanra viszont annyira hiányzott az írás, ez a történet, hogy bár éjfél lesz -és tanulnom meg aludnom kéne-, mégis leültem, és megírtam. Azt hiszem, nem sikerült annyira jóra, de azért remélem, megelégedtek vele. :)
Hű, a Bloglovin'-on már 29-en követitek a blogot. El sem hiszem! (Egyébként megsúgom, hogy most csinálok egy másik ugyanilyen követős dolgot, ahol tudjátok követni a blogot. Hasonló, mint a Google Reader és a Bloglovin'.) Köszönöm Nektek!! Elképesztőek vagytok <3
Kaptam egy kritikát, amit a Kritikák fülben tekinthettek meg, legalul. Komolyan, mióta írok, nem kaptam még ilyet! Nagyon-nagyon feldobott!! Ezért is hálás vagyok Miss Sunshine-nak!
Az új design ismét Eliza munkája, amit nagyon köszönök Neki, drága barátnőmnek!
Hű, mennyi minden mondanivalója gyűlik össze az embernek, ha 10 napig nem ír ^^
Mindenkinek kellemes olvasás, puszi:
Bo×××
~ Mira ~
Az első napot rendesen
elbaltáztam. Próbáltam a matek feladatokra koncentrálni, de egy idő után
gyakorlatilag kikapcsolt az agyam, és kellett neki pár perc a regenerálódáshoz.
Aztán folytattam, viszont akármennyire erősen is próbálkoztam, végig az a
nyomorult cikk járt a fejemben, és az, hogy Em vajon hogy teljesít. Végül
minden feladathoz írtam valamit, de közel sem sikerült olyan jól, mint
amilyenre eredetileg terveztem. Ezért rendesen ostoroztam is magam.
Legjobb barátnőm eleinte
próbált vigasztalni, de amint rám terelődött a szó, automatikusan rá, vagy
másra tereltem a szót. Bármit, csak ne kelljen felemlegetni a bénázásomat. Elég
lesz odaállni a családom elé, és közölni, mindent elrontottam. Tudtam, hogy
inkább a médiát, és Niall-t fogják kibáztatni helyettem, de… ezt nem
hagyhattam. Ismerem Niall-t, és bízom benne. Tudom, hogy sosem gondolta így, és
minden tőle telhetőt megtett, hogy a cikk nyilvánosságra kerülését
megakadályozza. Nem hagyhatom, hogy őt bántsák. Az nekem fájna.
-Mira! Mira! – gondolataimból
Emily-nek sikerült kirángatni azzal, hogy a nevemet hajtogatta, és az orrom
előtt csettintgetett. Mikor ráemeltem tekintetem, elmosolyodott. – Hol jártál?
- Nála… Én… Nem haragszom rá.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az ő műve. A matek írásbelim meg teljes
mértékben az én hibám. De megoldom. Minden rendben lesz – ismételgettem inkább
magamat győzködve, mintsem barátnőmet. Idő
közben befordultunk az utcánkba, és azonnal felfigyeltem a házunk előtt parkoló
éjfekete autóra. Hirtelen nagyon rossz sejtésem lett, így megragadva Em karját
rohanni kezdtem az otthonom felé. Sprintelésünknek köszönhetően alig pár
másodperc alatt a bejárat előtt álltunk. Óráknak tűnő másodpercekig próbáltam
kinyitni az ajtót kulcsommal, de kezem remegése megakadályozott. Nagyon rossz
előérzetem lett, és mintegy ezt igazolva, eleredt az eső. Szerencsére a
mellettem álló lány kikapta a kezemből a kulcsokat, és ő igyekezett bejuttatni
minket a házba. Sikerrel járt, így kinyílt a repedéses fa ajtó, és szemünk elé
tárult a nappalinak kinevezett helységben nyomorgó két feketébe öltözött
személy, apu, anyu, aki ismét alig tudott magáról, és a nővérem. Érkezésünkre
mindannyian felénk kapták a fejüket, én pedig Weve-t néztem meredten. Történt
valami…
A fekete-párosra tévedt a
tekintetem. Az egyikük egy alacsony, de annál tekintélyt parancsolóbb nő volt,
fekete kosztümben, és magas sarkú cipőben. Ruhájához hasonlóan a haja és fekete
volt, felkontyolva hordta. Szikrázó tekintete olyanná tette, mint valami
gyilkost. Merev testtartása elárulta, hogy ideges, és bár próbálta fegyelmezni
lába mozgását, nekem feltűnt, hogy egy kicsit mozgatta. A másik egy férfi volt,
akit úgy két méter magas lehetett, mézbarna haza apróra volt nyírva, és
mondanom sem kell, szintén feketében virított. Öltöny, „ünneplő” cipő, és
ugyanaz a merev beállás, mint a társánál. Ha a nőnél azt hittem, tekintélyt
parancsoló a szeme villanása, akkor ennél a pasinál talán a megfélemlítő szót
használnám. Komolyan, úgy néztek ki, mint valami halál-osztag.
Észbe kapva beljebb léptem, és
kezet nyújtottam a két idegennek.
- Stella Hazel – mutatkozott be
a nő, miközben tetőtől talpig végig mért.
- Mira Black.
- Luke Horner – lépett elém a
férfi is, majd Em kezét is megszorongatta.
Egy pillanatra sikerült
elkapnom apám ideges pillantását, amitől idegesen megborzongtam.
-Mi történt? – több kérdés
zakatolt a fejemben, de inkább azt tettem fel, amelyiket a legfontosabbnak
tartottam, mintsem elárasszam őket kérdésekkel, és gyerekesnek, neveletlennek
könyveljenek el.
Egy percig senki nem szólt,
végül Stella magához vette a szót, és felém nyújtott egy lapot, miközben
beszélt.
-Kilakoltatási engedély.
Csak ennyi, de az ereimben
szabályosan megfagyott a vér. Mi van?
- Hogy? – vontam fel a
szemöldököm, mire apám megköszörülte a torkát, és áll vakargatva elmagyarázta a
helyzetet.
- Khmm… úgy áll a helyzet,
hogy kilakoltatnak minket. El kell mennünk. Van rá… - belenézett a saját
kötegébe, majd ismét rám emelte tekintetét. – Pontosan 5 napunk.
- Mi?! – emeltem fel a hangom.
Nem költöztethetnek ki minket csak úgy! – Mégis miért?
- A ház mérete nem felel meg a
bent lakók számával.
- Úgy érti, hogy kicsi a ház –
mondta lassabban Wave, ugyanis Stella iszonyatosan hadart, az én fülem meg még
mindig nincs teljesen hozzászokva a hangokhoz, így összpontosítanom kellett, ha
meg akartam érteni, amit mond. De nem sikerült, így nővérem elismételte. Egy
hálás pillantás kíséretében küldtem felé egy bosszúsat is. hogy lehet ilyen
nyugodt?! Most közölték, hogy el kell hagynunk a házat, amire nincs egy hetünk
sem, ő meg tök nyugodtan álldogál ott, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk
ezzel a két sznobbal itt!
- Rendben – bólintottam
dacosan, majd aprót biccentve Stella és Luke felé –mintegy köszönésképpen-
megcéloztam a szobámat. Beérve nem érdekelt sem a az idióta iskolai egyenruha,
sem az érettségi, de még csak anyám állapota sem. Levágtam magam a földre az
ajtó mellé, és keserves sírásba kezdtem. Nem szerettem sírni, most mégis
megtettem. Ez volt az otthonom, mióta eljöttünk az árvaházból. Itt nőttem fel,
minden emlék –jó és rossz egyaránt- ide köt. Nem mehetünk el! Nem is kicsi!
Pont jó! Ők laknak benne, vagy mi?! Ha elférünk, miért szólnak bele?! Sirattam
a kedvenc helyeimet, amiket hamarosan sosem látok többé. Sirattam a rejtett
zugokat, ahol meghúzhattam magam, mikor bújócskáztunk. Még azt az átkozott
szekrényt is sirattam, ahol anyám rejtegette a piáit!
A nagy sírás közepette fel sem
tűnt, hogy valaki bejött a szobába. Mikor azonban óvatosan felém indult, és megláttam
az árnyékát, felnéztem. Nem jött közelebb. Kezében a reggel látott napilapot
gyűrögette, és várt az ítéletemre. Ahogy a szemébe néztem, még a könnyeim
fátylán át is láttam megcsillanni benne különböző érzelmeket, melyeket nem
tudtam hová tenni: félelmet, együttérzés, bánatot és… és szerelmet. Olyan
szerelmet, amit én is éreztem. Olyannyira szeretni valakit, hogy az már fáj.
Hogy egyetlen dologtól félek: attól, hogy összetöri a lelkemet. Már nem is a
szívemet féltettem. A mi kapcsolatunk mélyebb annál. Már a lelkemet fenyegeti.
Nem mert közelebb jönni. Félt,
hogy elutasítom a cikk miatt. De nekem szükségem volt rá. Jobban, mint
bármikor. A cikk ráér később is, ezért csak felnyúltam, megfogtam puha kezét,
és lehúztam magamhoz. Ő pedig letérdelt és átölelt, én pedig olyan szorosan
viszonoztam a gesztust, hogy beleszédültem.
- Szükségem van rád - suttogtam, miközben annyira összeszorítottam szemeimet, hogy csillagokat láttam.
Szia!:) meghoztam a kritikát: http://kritika-fromme.blogspot.hu/2013/06/still-one.html ^^
VálaszTörlésbtw: nagyon jó rész lett, nagyon várom a következőt. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. (: Xxx
Köszönöm! :D
TörlésÖrülök, hogy tetszik! (És köszönöm a feliratkozást! :D)
nagyon jó lett ez a rész is:) várom a következőt!!
VálaszTörlésSietek, ahogyan csak tudok! :D Rajta vagyok a dolgon :D
TörlésKöszönöm, hogy írtál, nagyon sokat jelent! <3
Bo×××